Mesélek, egy kicsit az új házról van kedvem megosztani, meg majd 50 év múlva is érdekes lesz visszaolvasni. (ha akkor még lesz internet).
Furcsa az egész, mert olyan érzésem van, mintha folyton csak panaszkodnék, pedig nem akarok mindig panaszkodni és panaszkodni, meg hülyén is érzem magam.
Vasárnap hozta vissza Kisbélát az apukája, mivel minden második hétvégét vele szokott tölteni. Már pont úgy gondoltam, hogy milyen jó köztünk a viszony mert, amikor elmeséltem, hogy útközben van Kisbéla kistesója, hívjuk egyelőre Pockondiásnak, nagyon aranyosan viselkedett, örült, meg mosolygott is, gratulált és puszit is adott… Én meg megnyugodtam, hogy akkor minden rendben van.
Persze ez az egész csak addig tartott, amíg meg nem látta a házunkat, vagyis igazából nem is mondok igazat, mert szerintem utána is tartott, de mégis olyan hülyén éreztem magam. Mintha loptam volna a házat, vagy mintha érdekből házasodtam volna. Szinte szégyenkezem az miatt, hogy hol lakom. … Nem mintha valami óriási lenne az a ház, mert nem olyan luxuslakás amilyennek elképzelitek, csak szép nagy, meg kényelmes és elég gyorsan készlett, de mondjuk, van rajta egy csomó hitel is… de nem bujkálok kifogások mögé, nagy és kész! És ettől olyan burzsuj érzésem van. Tök hülyeség. Na mindegy Vasárnap eljött hozzánk az exem és visszahozta a kisfiúnkat és, hogy valahogy bejusson Pestre elhívta a bátyának a barátnőjét, hogy elvigye. Hívjuk a csajt Anitának.
Szóval Anita meglátott (ott a nagy ház előtt) és a lehető leglekicsinylőbb módon gratulált, és közölte, hogy Kisbéla elmondta…. Ja ekkor jöttem rá hogy a terhességhez gratulált, meg szerintem tett valami gesztikulációt a hasam felé is. Mondtam neki hogy köszönöm, és hogy Kisbéla apukájának mondtam (magamban meg csak gondoltam, hogy nem kell mindenkinek külön-külön az orrá kötnöm). Amúgy meg (ezt most csak hozzávetőleges mesélem) hogy Én az exemnek, amikor Ő költözött az új házba gratuláltam, meg vettem neki berendezős újságot, meg szerintem aranyosan viselkedtem, szóltam neki, hogy udvarol a Béla, és megkérdeztem, hogy összeházasodhatok-e vele, mert mégis csak az Ő gyerekét fogja nevelni, és szerintem nem árt, ha tudja, hogy kik vannak a csemetéje körül. Ő meg csak annyit sem mondott, hogy van nője, azt is egy fényképről kellett megtudnom. (aki ráadásul az egyik legjobb barátnőm barátnője, de nem ez a lényeg)
A lényeg az, hogy én ehhez nem szóltam semmit, hogy nem tudok róla, meg nem is igazán zavart. Csak azt nem értem, hogy mit kell a bátya nőjének megsértődni azon, hogy neki személyesen nem mondtam, el hogy terhes vagyok! Na, mindegy tegnap már kimérgelődtem magam ezen. Aztán megkérdezte, hogy mennyire vannak kész bent a dolgok (mármint a házban), mondtam, hogy egész jól. Ha gondoljátok, természetesen gyertek, be (Ex + Báty: Nem-nem talán legközelebb)
Anita: már óriási léptekkel az ajtó felé… - én kíváncsi is vagyok.
Anya: - jó-jó persze gyere be. Már nyitom is az ajtót, (csak mellesleg megemlítem) pont itt vannak Béla szülei…
Anita persze meghátrált, hogy jó akkor nem jön be, de mondtam, hogy nyugodtan nem rejtegetem én a házunk senki elől… mire Ő:
- Nem, akkor majd megnézem, amikor hajlandó vagy megmutatni…
Mi??? mi az, hogy hajlandó vagyok.
Na, jó nem nekem kell magam szarul érezni azért mert Ő bunkó, akkor kell magam szarul érezni, ha én vagyok a bukó…
És pont ez a bajom, hogy úgy érzem, hogy, csak azért mert nagy meg szép a házunk már csak a ténnyel hogy gyertek és nézzétek, meg automatikusan bunkó vagyok, mert mit dicsekszek itt a nagy házammal… Vagy ha nem mutatom, meg akkor meg mit titkolom. Olyan nehéz.
Tegnap fölhívott az egyik barátnőm és úgy örültem, mert mostanában már úgy érzem, hogy teljesen kirekesztődök a társaságból. Persze lehet, hogy ezt én generálom magamban (szoktam ilyeneket csinálni). De már csak azzal is, hogy rájöttem, hogy generálok ilyeneket magamban nagy utat tettem meg a személyiségfejlesztés rögein. Remélem egyszer még normális is leszek! Remélem.
Valószínű különben hogy mozgás hiányom van… nem véletlenül mondják, hogy ép testben ép lélek, mert szerintem azért kezdetem el agresszív kis bukóvá válni, mert mostanában nagyon keveset vagyok a szabadban és nagyon keveset mozgok. … Este is, amikor bekapcsolt a fűtés, (egyébként is úgy gondolom, hogy a fűtésünk mindent meg tesz, hogy szétcincálja a házasságunkat) elképzeltem, ahogyan lemegyek, a lépcsőn letépem a falról a rohadék kis kapcsolótábláját és egy hatalmas baltával miszlikké töröm. Utána meg bemegyek a kazánházba és mindent szétverek a baltával. … Ez a gondolat annyira nem hagyott nyugodni, hogy nem is bírtam elaludni (mondjuk, hozzáteszem, hogy 20,5 fok volt). végül Bélától engedélyt kértem, hogy ha már nem ordíthatok, és nem verhetek, szét semmit a baltával akkor legalább had nyithassam ki az ablakot, természetesen megengedte, engem meg megnyugtatott a friss levegő, meg persze le is higgadtam tőle egy kicsit.
Remélem minden egyre jobb lesz, már csak azért is mert azon kívül, hogy ide leírom, nem panaszkodhatok senkinek, mert akkor mindenki úgy gondolja, hogy milyen egy hálátlan dög vagyok, aki sosincs megelégedve az életével. Dolgozni szeretett volna – tök jó munkát kapott; férjhez szeretett volna menni – tökéletes pasija van aki jól keres, jó képű, és még szerelmes is, meg feleségül is vette; aztán terhes szertett volna lenni – terhes lett (na jó kicsit sokat kellett hozzá szexelni, de ez a része sem szörnyű J); új házba szertett volna költözni – övé lett egy gyönyörű ház szemben az erdővel… most mi a francot panaszkodik azon, hogy fárad és túl meleg van otthon. Egy igazi bunkó vagyok… tényleg és tudom is … azért nem panaszkodok, soha senkinek, mert én is fölmérem, hogy nekem aztán nincs okom, mivel olyan az életem mint egy tündérmese… de akkor miért van ez a hülye érzésem, miért akarok állandóan aludni, miért nem lelkesít semmi , miért nem díszítettem föl semmit karácsonyra? Mert egy hálátlan dög vagyok, és még tudok is róla. …
