Nos, voltunk a tervezőnél, és szerdán elintéztem, hogy a gyermekemnek legyen személyije, és ma meg itt ülök a munkahelyemen és várom, hogy kezdődjön ez a nap megint!
A tervező. első látásra nagyon szimpatikus volt, azután később is az maradt, de valamiért úgy érzem, hogy nincs benne elég fantázia! Bár ezen nem lehet csodálkozni, mivel az első szakmája statikus (mivel a párom is statikus ezért azt már tudom, hogy ez nem tévesztendő össze a statisztikussal :)).
Visszatérve a lényegre! Nem lehet középen folyosóval elválasztani, mert az nagyon sötét lesz, abszolút haszontalan nem élhető része a háznak, miért vágyom rá mégis olyan nagyon... (Talán a boldogult kollégiumi évek emlékét idézi.) Nem tudom, de azt igen, hogy legalább a nappalit és a konyhát el kell, hogy válasza, muszáj. Nem tudok sokkal többet mondani erről, mert, hogy végülis már olyan sok házba beleéltem magam gondolatban, hogy tulajdon képen már fáraszt egy kicsit azon törni a fejem, hogy vajon tetszik-e ez nekem, és ha igen akkor menyire. Lehet, egyszerűbb lenne azt mondani, hogy tetszik bár ezt sem bírom csinálni...
Csak, nehogy úgy járjak vele, mint az esküvőmmel, hogy a végén már annyira fárasztott, hogy rá kell gondolnom, hogy nem is lett belőle semmi. Pedig a ruhát is kiválasztottam, igaz, hogy azt, amit először próbáltam föl az első üzletben. Na jó, ennyit a ruháról!
Szerdán voltunk a kicsivel személyi igazolványt csináltatni. (Közben a napom teljesen eltelt, a mostani nem a szerdai, és már délután van. /Ez szuper zárójeles megjegyzés volt./) Nagyon izgalmas programnak ígérkezett és mivel az unokahúgom beteg volt, ő is jött velünk! Már az oda (okmányiroda) jutás is kalandok sorozatát rejtette magában és rengeteg markolót (ami a belváros átépítésének a következménye). Talán az lehetett az oka, hogy ennek ellenére mégsem élveztem, hogy bár időben elindultunk, mégsem értünk oda rendesen, mert... nem is tudom miért, egyszerűen csak nem. Tehát bejutunk az irodába, egy igazán kedves nő fogad minket és mindenféle aranyos dolgot kérdez. Ezután következet az a rész, hogy megkérdeztem, kell-e a gyermek apjától hozzájáruló nyilatkozat, hogy külföldre viszem a gyereket. ... Itt egy kicsit gondolkodott, gondolom azt mérlegelte, hogy nem-e akarom ellopni a 2,5-éves fiamat és kidisszidálni vele Finnországba, de tulajdonképpen ez sem zavarta, mert csak annyit mondott, hogy azt mindenképpen le kell nyilatkoznom, hogy a másik szülő is tud róla, hogy személyi igazolványt csináltatunk. Aztán a kicsit lefényképezték, igazán cuki lett és közölte, hogy ott van a képen! (Mármint a TV-ben ahol megnézhettük, hogy tetszik-e amit csináltak róla, nekem nagyon tetszett, bár nem mosolyog, de ez csak azért van, mert a markolókon kívül semmi nem érdekelte azokat meg nem lehetett látni ebből a kis fényképészeti helyiségből!) A hölgy még közölte, hogy talán Ő az első, akinek tetszik a róla készült kép.
Még sok-sok mondanivalóm lenne de most már tényleg haza kell mennem! Ja, még annyit: a főnököm, igazán kedves :) és átküldte, hogy jövőre hogyan kalkuláljuk a bérünket, én valószínűleg kevesebbet fogok kapni mint idén... de kitudja, lehet addig lesz fizuemelés.
